Díjazottak

Past recipients / Anciens lauréats /Anteriores ganadores/ Poetas premiados / Nagrodzeni / Лауреаты Европейской награды Сабля Балашши / I premiati. / Nositelé ceny/ Prisvinderne / Daha önce ödül alanlar / Die Preisgekrönten

1997. Tóth Bálint 

 

1998. Döbrentei Kornél  

 

               

Wass Albert  

   ugyanekkor életműdíjként megkapta

1999. Nagy Gáspár 

   

Ekkor Sinkovits Imre szavalta Balassi és a díjazott költő verseit az átadási ünnepségen

2000. Buda Ferenc  

 

és posztumusz Gérecz Attila

 

2001. Utassy József 

 

                                           Kép: MTI/NOL

2002. Farkas Árpád  

 

 

és Balassi-fordításaiért 

Ernesto Rodrigues      

     

2003. Kiss Benedek

   

 és Balassi-fordításaiért Tereza Worowska  

       

 Vári Fábián László   

 

 

és Balassi-fordításaiért Armando Nuzzo  

   

2005. Ferenczes István 

 

 

 és Balassi-fordításaiért Tuomo Lahdelma  

  

2006. Csoóri Sándor  

 Betegsége okán fia vette át:

 és Balassi-fordításaiért Lucie Szymanowska 

  

2007. Csokits János

 

és Balassi-fordításaiért Dursun Ayan 

 

  

2008.  Serfőző Simon

  

 és Balassi-fordításaiért Jurij Guszev 

        

2009. Tari István          

 

és Balassi-fordításaiért Davaakhuu Ganbold 

    

2010. Ágh István          

és Balassi-fordításaiért    John Ridland 

Nevében átvette Czipott Péter 

2011.  Tamás Menyhért  

és Balassi-fordításaiért  Ivan Canev   

Nevében átvette   Ekaterina Joszípova

Balassi-kontinens: a karddal kitüntetettek hazája

 

A magyar Balassi-kardos költők születési helye

 


BALASSI BÁLINT-EMLÉKKARD® ● MOLNÁR PÁL

Viharos élet

„1554: Lett Balassa Bálint, 20 octobris 9 órakor, délelőtt, szombat napon Zólyomba” – jegyezte föl Balassa András nagybátya a családi iratokban akkor. A zólyomi vár – ahol Balassi édesapja, Gyarmati Balassi János főkapitány volt – ma egy szomszédos államhoz tartozik, mindamellett Zólyomba útlevél nélkül utazhatnak el azok, akik a várban elhelyezett, Kő Pál – 2007 óta M. S. mester-díjas – szobrászművész alkotta Balassi-emléktáblát megkoszorúzni óhajták.

Októberi dátum fűződik a Balassinál csak három évvel fiatalabb – Kolozsváron született – Bocskai István emlékéhez is. Nagyváradon a költő 1593 októberében járt, hogy meglátogassa Bocskai Istvánt, a vár főkapitányát.

De hogyan jön Bocskai Balassihoz már a születés tárgyalásakor? A választ az édesanyák neve sejteti. Balassi esetében ez: Lekcsei Sulyok Anna. Bocskaiéban pedig: Lekcsei Sulyok Krisztina.

Igen, unokatestvérek voltak.

Bálintot egy évig a kiváló Bornemisza Péter oktatgatta, majd 1565-től évekig Nürnbergbe került, ahol középszintű tanulmányokat folytatott. Bálint fiú fordította németből, „szerelmes szüléinek háborúságokban való vigasztalására”, a Beteg lelkeknek való füves kertecskét, egy lutheránus prédikátor könyvét, amelyet 1572-ben, Krakkóban kinyomtattak – tudni meg az egyik életrajzból.

Följegyzett teljesítmény: az alig 18 éves Bálint pazar juhásztáncával feltűnést kelt Habsburg Rudolf pozsonyi koronázásán.

1575 nyarán a törökök elfoglalják a Balassiak Nógrád vármegyében fekvő várait, Kékkőt és Divényt, és az ifjú Bálint Erdélybe sodródik.

Báthory fejedelem 1576 tavaszán, lengyel királlyá való koronázása előtt a fiatal vitézt Gyulafehérvárról magával viszi Krakkóba.

Visszatérve hazájába: Liptóújvár kínálkozik otthonnak számára. Ekkoriban még jó barátságban van a születését följegyző unokabátyával, Balassa Andrással. Később azonban már pörlekednek a véglesi juss és a liptóújvári birtok öröklése miatt.

Az 1570-es végén összehozza a sors Losonczy Annával, akivel gyermekkorukban már megismerkedtek. A szépasszony ekkor Ungnád Kristóf egri várkapitány felesége. A poéta egri parancsnoknak ajánlkozik; és ötven lovas kapitányaként 1579 nyarától 1582 őszéig vezeti csapatát. Hatvanban 1580 áprilisában hajt végre sikeres rajtaütést, zsákmányt szerezve a szandzsákságban.

1584 karácsonyán, Sárospatakon, feleségül veszi a megözvegyült Ruszkai Dobó Kristinát, s rövid ideig elfoglalja az ottani Vöröstornyot is; nagy skandalumot okozva... 1585 őszén megszületik fia, János.

1586-ban Nagyszombatban, feleségével együtt áttér protestánsról a katolikus hitre. A házasságot később érvénytelennek nyilvánítják.

Egy ideig az Egerhez közeli Szarvaskő várában katonáskodik.

Balassi 1587-88 fordulóján barátjánál, Kapy Sándornál bujkált, félvén az Országgyűlés őt elmarasztaló végzésétől. Szerencséjére ez elmaradt.

Majd az özveggyé vált Losonczy Annát ostromolja. Kikristályosítja a Balassi-strófát.

Érsekújváron újra katonáskodik 50 lovas parancsnokaként. Ám rövid idő után távoznia kellett a frissen nősült várkapitány féltékenysége miatt.

Ekkoriban írja legismertebb versét, a Végek dicséretét. Itt ismerkedik a török költészettel is, és írja bejtjeit.

1589-ben Lengyelországba megy. Krakkó és Dębnó az állomás, a lengyelek törökök elleni hadjáratban akar részt venni. A lengyel király azonban békét köt a szultánnal.

A költő 1591 elején a poroszországi Braunsbergben bukkan fel, s akkor volt a Balti-tenger nagy morotvája mellett. Az „Óh, nagy kerek kék ég…” kezdetű vers nyitó strófája ér véget a tengeri szörnyeket is említő szavakkal: „Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája.” A morotva a tengerből dűnékkel, vagy egy folyó által épített turzás miatt leszakadt öböl, vagy zárt lagúna. Ilyen morotva van Észak Lengyelországban is, amely a Visztula torkolatától keletre, az egykori Königsbergig terjed. A Tisza leszakadt holtágait is morotvának nevezik.

A Balti-tenger pedig nem Óceán. Amikor Balassi az Óceánum tengert említette, akkor már valahol az Atlanti-óceán partján járt. Talán egy compostellai zarándoklatot tett a jezsuiták tanácsára.

Ekkoriban merül el az újlatin költészetben, s tanulmányozza többek között a francia Théodore de Bèze és a skót George Buchanan műveit.

1591-ben jön haza, Magyarországra, és idegtépő perekben merül el. 1593 őszén a régi, felvidéki családi várak visszafoglalásában vitézkedik.

1594. május 19-én Esztergom ostromában megsebesül, és fertőzés miatt 30-án meghal.

Jóslás
a mi időnkről
a jövendőnek

 Néhány évvel Mohács után Zólyom várában megszületett Balassi Bálint, és ugyancsak néhány évvel Trianon után Zámolyon megszületett Csoóri Sándor. Milyen távol van egymástól ez a két évszám? Milyen távol van Zólyom és Zámoly? Vagy milyen közel? Lehet, hogy olyan közel, még egy enyhén ívelt kard is átéri, most már mindörökre. 1526 és 1920 a magyar történelem két legtragikusabb évszáma. Közte irdatlan idő, 400 év, és mi változott két pogány között egy hazáért tusakodó szívünkben? Valójában semmi, a kérdés akkor is és most is az, hogy ennek a Kárpát-medencében örökkön-örökké magyarul beszélő népnek ki az ősellensége: mások vagy mi magunk, az elsülylyedt magyar Atlantisz háborodott túlélői? A teljes és álnok leveretésben szinte csak egyetlen fegyverünk maradt, Balassi legfényesebb kardja, a magyar költészet. Balassi találta ki először, hogyan lehet a haláltáncot Allegro barbaróvá változtatni. Úgy, ahogy Liszt Ferenc Csárdás macabre-ja is megszülte Bartók Allegro barbaróját. Ebben a megtalált művészeti formában, hűséggyűrűn cizelláltan keretbe foglalva ott csillog a négy gyémánt tartalom: Isten, haza, teremtő szerelem s becsület.
Azóta a magyar költészetnek ez a Grál-vonala engeszteli a magyarok istenét, mint sámánok a vadászaton megölt nagyvadak lelkét.
A hetvenes évektől volt Magyarországon egy ember, akihez bármikor fel lehetett menni, ha valahol valami rossz történt. Ha kirúgtak vidéken egy népművelőt, ha el kellett juttatni titkos utakon Erdélyből Afrikán keresztül Amerikába egy negatívot, ha nem engedtek gyártani egy gyógyszert, ha nacionalizmusnak nevezték a népművészetet, ha kirúgással fenyegettek egy tisztességesebb szerkesztőt, ha bármivel megaláz valakit a fennálló hatalom, és főleg azzal, ha meg lehetne valósítani valami jó ügyet.
Ilyenkor jó Balassi–Csoóri kapitány nyeregbe pattant, jobban mondva kocsiba ültünk (engem akkor neveztek el célszemélyként Zorrónak), és jó társakkal, Kiss Ferenccel, a kitűnő irodalomtörténésszel, Nagy Lászlóval és másokkal portyázni indultunk. Csak ámultak az ügynökök, a mára „minden tiszteletet megérdemlők”. Mi meg mostuk a gyalázatot, akkor is, most is. Nekünk már akkor is Balassi fényes suhogó kardja tetszett, és Ady Endre ostora, ahogy Nagy László kezébe fogta. A táncházmozgalom sem lett volna nélküle, óvó, támogató derűs jelenléte nélkül, az, ami, fergeteges, felszabadult jókedv, a szabadság akkor még vékony ereit kitapogató szelíd, de egyre hatékonyabb lázadás.
És jöttek a 70-es években a nagy Csoóri-esszék is. A népköltészet és a költészet testvérbirodalmait a legmélyebb lényegüknél összekapcsoló látomásokkal. A balladák évezredes mélységeit elemezve megtalálja az aranyágat Lorca Vérnászáig. Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken népdalsoroktól József Attila Ódájáig.
Csoóri Sándor olyan ember, olyan költő, aki akár egy diólevélen egyensúlyozva is eljut a tengerig. Ahogy Kosztolányi írta Balassiról: háborgó élete elsodorta a tengerhez, a végtelen vívódás és a végtelen vizek partjára. Könnyed beavatások bajnokainak hamleti eleganciával veti oda Csoóri: beavatott vagyok és kitagadott egyszerre. S ha megkérdeznéd tőle, mi a beavatás, csak mosolyogna, mint a papok az óegyiptomi szertartásokon, és nagyon rejtélyesen ennyit mondana: légy a diófák és a rigók vendége, s egyszer, legalább egyszer a tengeré.
Ha megkérdeznéd, mit jelent az, hogy kitagadott, akkor azt a két szót mondaná, hogy nappali hold. De ez a kérdés, a nappali hold kérdése tabu. De miért is? Mintha megtilthatnánk a Bibliának, hogy Nimród és Jahve küzdelméről beszéljen. Mintha egy költő nem mondhatná ki, hogy az a nyelv, amit Bábelben beszéltek, az a magyar volt, és ezt a nyelvet zavarták meg féltékeny angyalok.
Közben arra is rájön, hogy mára mennyire kiüresedett a rimbaud-i jelszó: a modernnek lenni tetőtől talpig tétele. Főleg most, amikor manipuláltan visszavetített hamis kánonok monoton működtetik a megbénult irodalmi életet.
A rossz pörök, az elvetélt ügyek, a tragédiák idejére Csoóri Sándornak is, mint Balassinak, maradtak a versek. Úgy látszik, a vers az a furcsa rejtélyes kagylógyöngy, amit csak az igazi szenvedés szül, formál nemessé. Vélhetőleg az Éden a versnélküliség áldott vagy áldatlan állapotában leledzik.
A korán, tragikusan elvesztett szerelmeshez írt versciklus Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének a magasságait érinti.
Berzsenyi elégiája című versében saját Berzsenyi magáról így ír:
Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó / virágzó cseresznyefák és nők oldalán is / mindig héjázó / agglegény / lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök / vad kutyátok.
Már nem lehetnél, Sándor, már az vagy.
Szinte megalázó egy ilyen gazdag életműből néhány mondatot, néhány gondolatot kiragadni, de menti helyzetem, hogy kitűnő irodalomtörténészek még ebben a zavart kánonokkal teli korban is, már eddig is mélyen elemezték Csoóri Sándor munkásságát. Egy nem történt meg. Az elmúlt fél évszázadnak van a legzavarosabb irodalomtörténet-írása, tele nagy szakmai teljesítményekkel és kínos igazságtalanságokkal. De ha én is mondhatok egy jóslást a mi időnkről, akkor abban biztos vagyok, hogy jönnek fiatal emberek, akik magas szinten folytatják például azt, amit Féja Géza, Németh László és mások elkezdtek, és ha megírják az elmúlt évtizedek végre kiegyensúlyozott és magyar irodalomtörténetét, akkor felvázolnak egy fő és organikus vonulatot, a magyar irodalom Balassi-vérvonalát, ami ebben az időszakban Illyés Gyula, Nagy László és Csoóri Sándor volt.
Ma még sokan emlékszünk, miért mondta Nagy László, hogy neki Ady Endre ostora tetszik.
Nekem Csoóri Sándor Balassi Bálint-emlékkardja tetszik.
.
2011. II. 14.

Zelnik József